A napokban jártam fent a hegyen. Hűvös, borongós januári nap. Fent az egyik faágon varjú kárált. Az éles hang eszembe juttatott egy meleg nyári napot, amikor a hegyi ösvények hasonlóan kihaltak voltak. Lefelé ballagva a Citadellától az egyik lankán, száraz levelek között lihegő szerelmes párra lettem figyelmes.
“Héja nász az avaron”– jutott eszembe az ismert Ady vers, bár itt szó szerint madarakról van szó. Mindenfelé a zöld tobzódása, vadvirágok, zümmögő méhek, egy-egy tarka pillangó. Hogy került ide az avar, az ősz hírnöke? S az avaron két dolmányos varjú, egymás mellett, kitátott csőrrel kapkodta a levegőt a rekkenő hőségben.
Aztán az egyik – se szó, se beszéd – felröppent. Nem repült messze, csak az ösvény túlsó oldalára, s elkezdett táplálék után nézelődni. Csipegetett, ide-oda szökkent a fűben, talán bogarat kergetett, de társa nem követte. Aztán felszállt egy közeli fára, a lombok között hezitált, mintha valakit várna, de mindhiába. S végül – talán csalódotttan – tovarepült, míg társa továbbra is ott hűsölt az avaron.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
